Három hét János evangéliumában, naponta egy fejezettel: sietség nélküli út Jézussal a kezdettől a feltámadásig.
1. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Mielőtt az első madár megszólalt, mielőtt az első hullám partot ért, mielőtt az időnek neve lett volna, már ott volt az Ige. János nem jászollal és nem csodával kezdi evangéliumát. A kezdet előtt kezdi. "Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige." Ha ez a mondat úgy hullik rád, mint kő a csendes vízbe, jól van. Hadd terjedjenek a hullámgyűrűk. Az elsőként olvasónak itt a kulcs: János Jézust "Igének" nevezi, görögül Logosznak. Ez a titulus megállította volna a zsidó és a görög olvasókat is. A zsidó gondolkodásnak Isten Igéje az az erő volt, amellyel a teremtés szóval létrejött. A görög gondolkodónak a Logosz a valóság egész rendjének alapelve volt. János mindkét hallgatóságára néz, és ezt mondja: akit kerestetek, akihez gondolkodva közeledtetek, annak neve van, és testté lett. Ez a mondat, "az Ige testté lőn, és lakozék miközöttünk", az a sarokpont, amely körül az egész emberi történelem fordul. Az örökkévaló belépett az időbe. A végtelen emberi testet öltött. Nem üzenetet küldött, hanem maga lett az üzenet. János pedig, aki személyesen ismerte Jézust, aki együtt evett vele és mellette járta a poros utakat, annak a csendes bizonyosságával mondja ezt, aki a saját szemével látta: "láttuk az ő dicsőségét." A régóta hívőnek azt mondom: időzz itt még egy kicsit. Vedd észre, hogy az Ige nemcsak Istennél volt, hanem Isten felé fordult, szemtől szemben, a szeretet örök közösségében, még mielőtt bármi más létezett volna. Az üdvösség, amelyet hoz, nem válság idején kitalált üzlet. Egy öröktől fogva létező közösségből árad. Szerettek téged, még mielőtt a világnak oka lett volna szeretni. Ma, bárhol is vagy, akár most ismerkedsz ezekkel az oldalakkal, akár már megszoktad őket, ugyanaz a meghívás szól hozzád. A világosság ma is fénylik. A sötétség nem fogadta be azt. És az Ige ma is feléd nyújtózik.
2. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Valami csodálatosan hétköznapi van abban, hogy Jézus hol tette első feljegyzett csodáját. Nem a templomban. Nem a trónteremben. Egy menyegzőn. Egy falusi ünnepségen, ahol elfogyott a bor, és egy anya csendben a Fiához vitte az aggodalmát. János evangéliumának második fejezete a mindennapi élet közepén kezdődik, és éppen ez a lényeg. Mária szavai a szolgákhoz az egész Szentírás legcsendesebben erőteljes mondatai közé tartoznak: „Amit mond néktek, azt cselekedjétek.” Nem tudja pontosan, mit fog tenni Jézus. Csak azt tudja, ki Ő. Ezért mindenkit Hozzá irányít maga körül, és hátralép. Ebben az egyetlen mondatban egy egész hitteológia benne van. Nem utasítja Jézust, hanem megbízik Benne. Nem irányítja a kimenetelt, hanem engedelmességre készíti a szolgákat. Ha valaha is kétségbeesetten imádkoztál úgy, hogy nem tudtad, hogyan felel majd Isten, pontosan ott álltál, ahol Mária. Jézus azt mondja a szolgáknak, hogy töltsék meg színültig vízzel a hat kőkorsót, amelyeket a zsidók tisztulási szertartásaihoz használtak. Itt minden részlet számít. Ezek az edények mosakodásra szolgáltak, a szertartási tisztátalanság eltávolítására. Jézus azt, ami szertartásra készült, olyasmivé változtatja, ami örömet visz az ünnepbe. A mosakodás és igyekezet régi rendjét csendesen, kegyelmesen valami új váltja fel. Amikor a násznagy megízleli az eredményt, elámul: a legjobb bort a végére tartogatták. Az újonnan olvasó számára ezt a csodát „jelnek” hívják, János tudatosan használja ezt a szót. A jel túlmutat önmagán. A csoda valóságos, de egyben útjelző is: aki ezt teszi, nem közönséges rabbi. A régóta hívő pedig gondolja végig, mit jelképezhetnek a „kőkorsók” a saját életében: a vallásos rutinokat, a kötelességből végzett szokásokat, amelyek kiszáradtak. Jézus nem azért jött, hogy elítélje üres edényeidet. Azért jött, hogy színültig megtöltse őket, és olyasmivé változtassa, ami gyönyörűséget szerez. A legjobb az Ő kezében soha nincs mögötted. Mindig készül.
3. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Nikodémus éjszaka érkezik. Farizeus, Jeruzsálem egyik legműveltebb, legtiszteltebb és vallásilag legkiválóbb embere. Egész életében tanulmányozta az Írásokat. A törvényt aprólékos gonddal megtartotta. Mégis valami benne nem hagyja nyugodni. Sötétben jön, talán hogy ne lássák meg, talán mert a benne égő kérdések már nem várhatnak a nappalig. Bármi is az oka, Jézus egyetlen szemrehányó szó nélkül fogadja. Az ajtó nyitva áll, éjfélkor is. Jézus egyenesen annak a közepébe vág, amire Nikodémusnak szüksége van: „Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” Nikodémus, a tudós, megbotlik az egyszerű szavakon. Újonnan születni? Hogyan mehetne be egy felnőtt ember másodszor is az anyja méhébe? Testi módon gondolkodik, miközben Jézus lelkiekről beszél, és ez a zavar nem csak Nikodémusé. Sokan ma az újjászületést vallási címkének hallják, nem élő valóságnak. Jézus valami gyökeresen mást ért rajta: Isten életét felülről kell beléd plántálni. Nem juthatsz be okoskodással, nem érdemelheted ki, és nem örökölheted. Újjá kell teremtetned. Azután jön az a vers, amelyet az evangélium kicsinyített másának neveztek: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Olvasd lassan. A kiterjedése lenyűgöző: az egész világ. Az indíték a szeretet: nem kötelesség, nem stratégia, hanem szeretet. A mód az adás: a elképzelhető legdrágább ajándék. A felhívás pedig nyitott: „valaki”. Ez a szó senkit nem hagy ki. Az első olvasónak ez annak a szívverése, amit János a következő tizennyolc fejezetben megmutat. Annak a hívőnek pedig, aki már ezerszer idézte a János 3:16-ot, érdemes elidőznie az „úgy” szónál: az nemcsak Isten szeretetének tényéről beszél, hanem a mértékéről is. Mennyire szerette Isten a világot? Annyira, hogy adott. A kereszt nem vonakodó szükségszerűség volt. Szeretet volt, az utolsó cseppig kimérve. Nikodémus sötétben jött. Úgy ment el, hogy fényt hordozott, amelyet még nem tudott teljesen megmagyarázni. Ugyanez a fény neked is felkínáltatik ma.
4. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Dél van, a legforróbb óra, amikor józan ember nem megy vizet húzni. És mégis ide érkezik egy asszony a kúthoz. Egyedül jön, és a magánya nem véletlen. Olyan múltja van, amely még a saját népe között is kívülállóvá tette. Nem beszélgetésre számít. Arra pedig végképp nem, ami most vár rá. Jézus már a kútnál ül, amikor az asszony megérkezik. János elmondja, hogy „szükség vala néki Samárián általmenni”. Ezt az utat a legtöbb zsidó tanító elkerülte, mert zsidók és samáriaiak semmit sem osztottak meg egymással, csak a kölcsönös megvetést. Jézus mégis a hosszabb úton megy át a nehéz helyen, mert van ott egy asszony, akit meg kell találni. Inni kér tőle, és ezzel a kor minden társadalmi határát átlépi: a vallásit, az etnikait és az erkölcsit. Az asszony megdöbben: „Mi módon kérhetsz te, zsidó létedre, inni éntőlem, aki samáriai asszony vagyok?” Jézus válasza fenekestül felforgatja a beszélgetést. Nem Ő a szomjas, hanem az asszony. „Ha tudnád az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom; te kérnéd őt, és adna néked élő vizet.” Az asszony azért jött, hogy vizet merítsen, és elmenjen. Jézus azért jött, hogy olyat kínáljon neki, amitől soha többé nem szomjazik: nem földi forrást, hanem az örök életre buzgó élő víz kútját. Nem a testi szomjúságról beszél. Az emberi lélek mély, olthatatlan vágyáról beszél, amelyet semmilyen kapcsolat, teljesítmény vagy vallás még soha nem tudott teljesen betölteni. Aztán jön a pillanat, amely mindent megváltoztat. Jézus elmondja neki a saját életét: öt férje volt, és akivel most él, az nem a férje. Nem kegyetlenül mondja. Annak a nyugalmával mondja, aki régebben ismeri őt, mint ő saját magát. Az asszonyt nem szégyenítik hitre, hanem meglátják hitre. Visszafut a falujába, és ezt mondja: „Jertek, lássatok egy embert, aki nékem megmondott mindent, amit cselekedtem: vajon nem ez-e a Krisztus?” Az új olvasónak: figyeld meg, hogy Jézus ezt az asszonyt, az esélytelent, a mellőzöttet, a peremen élőt választotta, hogy János evangéliumában elsőként neki jelentse ki nyíltan: Ő a Messiás. A tapasztalt hívőnek: hol merítettél eddig rossz kutakból? Az élő vizet még mindig kínálják neked, és az ajándék még mindig ingyenes.
5. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Képzelj el egy fedett tornácot egy jeruzsálemi tó mellett: öt tornác tele betegekkel, vakokkal, bénákkal, olyanokkal, akik már nem vártak semmi jót. Hallották, hogy a víz időnként megmozdul, és aki elsőnek beleszáll, meggyógyul. Egy ember harmincnyolc éve feküdt ott. Harmincnyolc éve nézte, ahogy mások érnek oda előbb. Harmincnyolc év, amely mindig majdnem sikerült. Jézus egyenesen hozzá megy. Nem a leglátványosabb esethez, nem ahhoz, aki a leghangosabban kiált, hanem ehhez az emberhez, akit megkoptatott az évtizedes várakozás. Olyan kérdést tesz fel, amely szinte különösnek hangzik: „Akarsz-é meggyógyulni?” (János 5:6). Miért kérdezi egy betegtől, hogy meg akar-e gyógyulni? Mert Jézust nem csupán egy test rendbehozatala érdekli. Az egész embert nézi, azt a részét is, amely talán megbékélt a tehetetlenséggel, és megtanulta a saját állapotával meghatározni önmagát. Az ember a kérdésre nem is válaszol közvetlenül. Elmagyarázza, miért nem sikerült eddig. Még mindig a tó szintjén gondolkodik, még mindig a régi rendszerre néz. Jézus pedig egyszerűen megszólal: kelj fel, vedd fel az ágyadat, és járj. Nincs víz. Nincs szertartás. Nincs várakozás. Csak az Isten Fiának szava, és harmincnyolc év bénulás egyetlen mondatban véget ér. De a fejezet nem áll meg itt. A vallási vezetők dühösek, nem azért, mert egy ember meggyógyult, hanem mert ez szombaton történt. Jézus a Szentírás egyik leglélegzetelállítóbb kijelentésével felel: hogy Ő és az Atya együtt munkálkodnak, hogy a Fiúnak hatalma van életet adni, és hogy maguk az Írások, amelyeket a vezetők tanulmányoznak, Őrá mutatnak. A gyógyulás jel volt, a kijelentés a lényeg. Ma halld meg, hogy Jézus neked is ugyanazt a csendes kérdést teszi fel. Van-e az életedben olyan hely, egy szokás, egy gyász, egy félelem, ahol csendben felhagytál azzal, hogy a gyógyulást várd? Ő nem arra vár, hogy megtaláld a megfelelő tavat vagy a megfelelő pillanatot. Közvetlenül melletted áll, és azt kérdezi, akarod-e.
6. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
A beszélgetés előtti napon Jézus öt kenyérrel és két hallal megvendégelt ötezer embert. A sokaság jóllakott, most pedig átkelt a tengeren, hogy újra megtalálja őt. Ez gyengéd pillanat, amely gyorsan átvált szembesítéssé: Jézus ránéz a tömegre, és lényegében azt mondja, nem azért vagytok itt, mert csodát láttatok, hanem mert ingyen ennivalót kaptatok. Ők a kenyeret akarják. Ő önmagát akarja adni nekik. Ami ezután következik, Jézus egyik legmélyebb és legkövetelőbb tanítása. Ezt jelenti ki: "Én vagyok az életnek kenyere; aki hozzám jön, nem éhezik, és aki hisz bennem, soha meg nem szomjúhozik" (János 6:35). Az elsőként olvasó vegye észre, mit tesz itt Jézus: a legalapvetőbb emberi szükségletet veszi, az ennivalót, a túlélést, azt, amely nélkül nem élhetünk, és azt mondja, hogy ő a válasz egy ennél is mélyebb éhségre. Minden ember, aki valaha élt, ismeri azt az éhséget, amikor valami után vágyik, de nem tudja megnevezni. Jézus itt megnevezi. A sokaság ellenkezik. Jelet követelnek, holott épp azután, hogy látták, amint ezreket tápláltak. Előhozzák a mannát, azt a kenyeret, amelyet Isten adott az őseiknek a pusztában. Jézus szelíden helyreigazítja őket: azt a kenyeret nem Mózes adta, hanem az Atya, és az a kenyér mindig valami jobbra mutatott előre. Az igazi mennyei kenyér életet ad a világnak, és ez a kenyér egy személy. A fejezet végére sok tanítvány elmegy. Azt mondják, kemény ez a beszéd. Jézus a tizenkettőhöz fordul, és megkérdezi, hogy ők is el akarnak-e menni. Péter válasza az evangéliumok egyik legszebb mondata: "Uram, kihez mennénk? Örök életnek beszédei vannak tenálad" (János 6:68). Péter nem azt mondja, hogy mindent megértett. Azt mondja, nincs hová máshová mennie. Ez minden olyan lélek őszinte vallomása, aki valóban találkozott Jézussal. Nem az, hogy minden kérdésére választ kapott, hanem hogy egyedül ő csillapítja a legmélyebb éhséget. Mivel táplálkozol ma, ami estére üresen hagy? Az élet kenyerét ma is kínálják neked.
7. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
A Sátoros ünnep utolsó napja van. Ez a hosszú, egyhetes jeruzsálemi ünnep, amelyen minden nap egy pap vizet hozott a Siloám tavából, és kiöntötte az oltárnál, élő emlékeztetőül arra a vízre, amelyet Isten adott Izraelnek a pusztában. A tömeg összegyűlt, a szertartás a tetőpontján van, és ebbe a feszült pillanatba belép Jézus, feláll, és olyan szavakat kiált, amelyek minden beszélgetést elnémíthattak a hallótávolságon belül: „Ha valaki szomjazik, jöjjön énhozzám és igyék” (János 7:37). Az új olvasónak segít tudni, mit jelentett az ünnep azoknak az embereknek. A víz egy száraz földön nem kényelem, hanem maga az élet. Az egész szertartás ima volt, vágyakozás, emlékezés arra, hogy Isten egykor vizet fakasztott a sziklából. Jézus ennek az imádságnak a közepén áll, és azt mondja: Én vagyok a válasz rá. Még tovább megy: aki hisz benne, nemcsak élő vizet kap, hanem maga is forrássá lesz. „Annak belsejéből élő víznek folyamai ömlenek” (János 7:38). Isten Lelke, aki egy emberben lakik, nem csupán eltölt, hanem túlárad. A fejezet tele van megosztottsággal. Egyesek azt mondják, hogy próféta. Mások azt, hogy a Krisztus. Megint mások le akarják tartóztatni. Még a letartóztatására küldött szolgák is üres kézzel térnek vissza, és egyszerűen ennyit mondanak: „Soha ember így nem szólott, mint ez az ember” (János 7:46). Jézus szavaiban van valami, ami megállítja az embereket, még akkor is, ha azzal a szándékkal jönnek, hogy megállítsák Őt. Nikodémus, akivel a harmadik fejezetben találkoztunk, amikor éjjel jött Jézushoz, csendesen megszólal a főtanácsban, és méltányosságot kér. Kis dolog ez, de bátorság. Még nem lép ki teljesen a nyilvánosság elé, de a világosság felé tart. Gondold végig ma, hol vagy szomjas. Nem vízre, hanem békességre, célra, arra az érzésre, hogy az életed valami értékes felé tart. Jézus még mindig áll, és még mindig ugyanazt a meghívást kiáltja. A folyamok, amelyeket ígér, nem csepegő patakok: kiáradnak belőled mindazok életébe, akik körülvesznek. Jöjj és igyál.
8. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
A fejezet kora reggel kezdődik: a templom udvarai megtelnek emberekkel, Jézus pedig leül tanítani. A vallási vezetők egy házasságtörésen kapott asszonyt hurcolnak elő, és a tömeg elé állítják. Nem az igazságosság iránti aggodalom hajtja őket, hanem az, hogy az irgalom és a törvény közé szorítsák Jézust. Kegyetlen pillanat, és az asszony az eszköze. Jézus lehajol, és az írni kezd a porba. Soha nem tudjuk meg, mit írt. Aztán felegyenesedik, és kimondja a mondatot, amely kétezer éve cseng: "Aki közületek bűn nélkül való, az vessen reá először követ" (János 8:7). Egyenként, a legidősebbekkel kezdve, elmennek. Amikor Jézus felnéz, már csak az asszony van ott. Nem kárhoztatja. Azt mondja neki, hogy menjen, és többé ne vétkezzen. Aztán, még mindig a templomban, kimondja János evangéliumának második nagy "Én vagyok" kijelentését: "Én vagyok a világ világossága: aki követ engem, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága" (János 8:12). A világosság a Szentírásban nemcsak megvilágítás. Kijelentés, útmutatás, az, ami megmutatja, hol vagy, és merre tartasz. Sötétben járni nem csupán azt jelenti, hogy összezavarodtunk, hanem azt, hogy elveszettek vagyunk, és nem tudunk róla. Jézus azt mondja, hogy Ő erre a bajra a gyógyír. Ezután hosszú, heves vita következik a farizeusokkal az azonosságról, a hatalomról, az igazságról és a szabadságról. Jézus azt mondja nekik, hogy az igazság szabaddá teszi őket, ők pedig felhördülnek, és azt állítják, hogy soha nem voltak szolgaságban. Ő olyan szolgaságról beszél, amelyet nem látnak: a bűn rabszolgaságáról, arról, hogyan hajlítja a gonoszság befelé az életet, míg többé nem tud kiegyenesedni. Az igazi szabadság, mondja, a Fiú által jön. A fejezet olyan megdöbbentő állítással csúcsosodik ki, hogy majdnem azonnal megkövezik érte: "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok" (János 8:58). Nem azt mondja, hogy "voltam", hanem azt, hogy vagyok. Az örök jelen idő. Az a név, amelyet Isten az égő csipkebokornál adott önmagának, most egy jeruzsálemi udvaron álló ember szájából hangzik el. Az új hívő számára ez annak a középpontja, amire János mindent felépít. A tapasztalt szent pedig időzzön el ismét ennek súlya előtt: az örök VAGYOK, aki lehajolt, hogy a porba írjon egy megszégyenített asszony mellett, ugyanaz, aki egybentart mindenséget.
9. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Képzelj el egy embert, aki egyszer sem látott napfelkeltét. Sötétségbe született, nem egy rossz éjszaka sötétségébe, hanem élete minden egyes napjának sötétségébe. Az út mellett ül és kéregel, a tanítványok pedig elsétálnak mellette, és teológiai kérdést tesznek fel: kinek a bűne okozta ezt? Jézus egy szót sem hajlandó ebből elfogadni. Egyetlen lélegzettel átkeretezi az egészet: ennek az embernek a vaksága nem büntetés, hanem vászon. Isten hamarosan valami dicsőségeset fest rá. Jézus a földre köp, sarat csinál, és megkeni vele az ember szemét. Különös, földközeli csoda: Isten Fia port és nyálat használ, a teremtés ugyanazon nyersanyagait. Aztán elküldi az embert, hogy mosakodjék meg a Siloám tavában, amely, ahogy János megjegyzi, azt jelenti: "Elbocsátott". Az ember elmegy, megmosakodik, és látva tér vissza. Vedd észre, hogy engedelmeskedik, mielőtt látná azt, aki meggyógyította. A hit gyakran pontosan így működik: elindulunk afelé, amit Jézus mond, mielőtt teljesen megértenénk, ki Ő. Ami ezután történik, szinte komikus a maga tragikumában. A szomszédok nem hiszik el, hogy ugyanaz az ember. A farizeusok kétszer is kihallgatásra hurcolják, mert a gyógyulás szombaton történt. Kifaggatják a szüleit. Jézust bűnösnek nevezik. És a kihallgatás minden fordulójával a hajdan vak koldus egyre bátrabb lesz. Azzal kezdi, hogy "Az az ember, akit Jézusnak hívnak", és azzal végzi, miután Jézus újra megtalálja, hogy leborul előtte, és azt mondja: "Hiszek, Uram!" (János 9:38). Az, aki nem látott, az egész fejezet legtisztábban látó embere lesz. Érdemes ma ezen elidőzni: a farizeusok tökéletesen jól láttak, mégis teljesen vakok maradtak, míg a porban ülő koldus ugyanazon a délutánon testi és lelki látást is kapott. Jézus ezt mondta: "Világossága vagyok a világnak" (János 9:5). A világosság nem alkudozik a sötétséggel: egyszerűen megérkezik, és a sötétség visszahúzódik. Bármi tartott is eddig a sötétben, legyen az kétely, szégyen vagy évek óta hordozott seb, Jézus nem azt kéri, hogy előbb magyarázd meg. Azt kéri, hogy menj, és mosakodjál meg.
10. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
A juhok nem fenséges állatok. Nem vadak, mint az oroszlánok, és nem gyorsak, mint a lovak. Eltévednek. Pánikba esnek. Teljesen rászorulnak valakire, aki ismeri az utat. Jézus szándékosan választotta ezt a képet, amikor ezt mondta: „Én vagyok a jó pásztor” (János 10:11), és ha őszinték vagyunk, ez a kép jobban illik ránk, mint szeretnénk bevallani. Jézus ebben a fejezetben éles ellentétet állít fel a jó pásztor és a béres között. A béres a munkát birtokolja, de nem a juhokat. Amikor jön a farkas, elfut, nem feltétlenül azért, mert gonosz, hanem mert a juhok nem az övéi igazán. A jó pásztor ezzel szemben leteszi az életét a juhokért. Ez nem pusztán hasonlat, amelyért Jézus kinyúl, hanem jövendölés, amely felé halad. A keresztet írja le, mielőtt felment volna rá, és elképesztőt mond róla: „Senki sem veszi azt el tőlem, hanem én magamtól teszem le azt” (János 10:18). A keresztre feszítés nem olyasmi volt, ami megtörtént Jézussal. Ő választotta, érted, teljes tudatában annak, mibe kerül. Azt is mondja, hogy ismeri az Ő juhait, és azok is ismerik Őt, ugyanabban a lélegzetben, amellyel azt írja le, hogyan ismeri az Atyát. „Ismerem az enyéimet, és ismernek engem az enyéim. Miképpen az Atya ismer engem, én is ismerem az Atyát” (János 10:14-15). Ez megdöbbentő magasság. A Pásztorral való bizalmasságod magának a Szentháromságnak a belső közösségére van mintázva. Nem egy szám vagy a nyájban. Ismert vagy. És itt van az ígéret, amely évszázadokon át megannyi remegő szívet megerősített: „Az én juhaim hallgatnak az én szómra, és én ismerem őket, és követnek engem; és én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből” (János 10:27-28). Két kéz van említve, a Fiúé és az Atyáé, és a juhokat mindkettő tartja. Bármivel nézel is szembe ma, nem csúszol ki ezekből az ujjakból. Nyugodj meg ebben.
11. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
A János 11 egyik részletéről a teológusok könyvtárnyi művet írtak, a gyermekek pedig azonnal észreveszik: „Könnyezék a Jézus” (János 11:35). Ez a Biblia legrövidebb verse, és egyike a legfontosabbaknak. Az, aki mindjárt hangos szóval hívja vissza Lázárt a halálból, előbb a sírnál áll, és sír. Nem színlel gyászt. Nem csupán illendőségből mutat együttérzést. Valóban megindul: a szó, amelyet János használ, azt sugallja, hogy mélyről sóhajtott fel, mint az óceán fenekéről felemelkedő hullám. A világegyetem Istene könnyezik egy sírnál. Mielőtt a csodához érnénk, üljünk le a nővérek mellé. Mária és Márta ugyanazt mondja, amikor meglátja Jézust: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem” (János 11:21, 32). Jézus egyiküknek sem válaszol szemrehányással. Nem mondja: „Jobban kellett volna bíznotok bennem.” Mártával a tanításról beszél: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (János 11:25), Máriával pedig együtt sír. Elég nagy ahhoz, hogy mindkettőt megadja neked, és elég bölcs ahhoz, hogy tudja, melyikre van előbb szükséged. A sírnál játszódó jelenet drámaisága szinte elviselhetetlen. Jézus megparancsolja, hogy hengerítsék el a követ. Márta tiltakozik, gyakorlatiasan és őszintén: „Uram, immár szaga van, mert negyednapos” (János 11:39). A negyedik nap sokat számít. A zsidó hagyomány szerint a lélek három napig a test közelében időzött. Négy nap után emberi mérték szerint már semmi remény nem maradt. Jézus megvárta, míg a remény nemcsak megfogyatkozott, hanem végleg elveszett. Aztán hangosan imádkozott, mint mondja, nem a maga kedvéért, hanem a sokaságért, és belekiáltott a sötétségbe: „Lázár, jöjj ki!” És a halott kijött. Érdemes észrevenni, hogy Jézus nem megy be Lázár után. Hív, és az élet engedelmeskedik a hangjának. Ez ugyanaz a hang, amely a Teremtés könyvében szóval létre hívta a világot, és amely egykor minden sírt megnyit majd. Ha ma olyan helyzetben vagy, amely négy napja, vagy akár négy éve halott, Jézus még mindig ott áll a bejáratnál, és még mindig hív.
12. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
A János 12 az érkezések és búcsúzások fejezete, amikor egyes dolgok kirajzolódnak, mások pedig kicsúsznak a kezünk közül. Hat nappal húsvét előtt a betániai Mária, ugyanaz az asszony, aki Jézus lábánál ült, miközben a testvére sürgölődött, vesz egy font drága kenetet, megkeni vele Jézus lábát, és a hajával törli meg. A ház megtelik illattal. Júdás takarékosságra hivatkozva kifogást emel. Jézus megvédi Máriát: azt mondja, az Ő eltemetésére tette ezt. Lehet, hogy Mária nem értette teljesen, mit tesz, de a szeretet olyan ismeretet adott neki, amilyet a számítgatás soha nem adhatna. Aztán jön a diadalmas bevonulás. A sokaság pálmaágakat lenget, „Hozsánna!” kiáltással köszönti Jézust, és a ruháit teríti az útra. Úgy néz ki, mint egy koronázás. És az is, csak nem olyan, amilyenre bárki számított. János elmondja, hogy maguk a tanítványok sem értették, mi történik, egészen a feltámadásig. A legfontosabb pillanatokat ritkán ismerjük fel, amíg bennük élünk. Aztán néhány görög jön Fülöphöz egy egyszerű kéréssel: „Uram, látni szeretnők a Jézust” (János 12:21). Ez az evangélium egyik legcsendesebben mély mondata. Ezek pogányok, kívülállók, akiknek nem volt ősi örökségük Izráel ígéreteiben, és mégis látni akarják Jézust. Érkezésük mintha elindítana valamit Őbenne. Kijelenti: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia” (János 12:23). Beszél a búzaszemről, amelynek a földbe kell esnie és meg kell halnia, mielőtt termést hozhat. Önmagáról beszél. És rólunk is. Azután hangosan imádkozik, az Atya pedig mennydörgésszerű hanggal felel a mennyből, a sokaság pedig megoszlik azon, mit hallott. Egyesek szerint angyal szólt, mások csak zajt hallottak. Ugyanaz a hang, másként hallva, attól függően, milyen fül fogja be. Jézus így szól: „Most van e világ ítélete: most vettetik ki e világ fejedelme. És én, ha felmagasztaltatom a földről, mindeneket magamhoz vonok” (János 12:31, 32). A kereszt nem győzelemnek öltöztetett vereség. Valódi győzelem. Ma engedd, hogy ez a felmagasztalás közelebb vonjon Hozzá.
13. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Képzeld el a jelenetet: a felházat, a kereszt előtti éjszakát. Jézus tudja, hogy az Atya mindent a kezébe adott, hogy Istentől jött, és Istenhez megy vissza. Feláll a vacsoráról, törülközőt köt a dereka köré, és elkezdi megmosni a tanítványai lábát. A világegyetem Teremtője térdre ereszkedik az általa teremtett lények előtt. Ha ez nem döbbent meg, olvasd el újra. Az első olvasó számára fontos tudni, hogy az ókorban a lábmosás a háznép legalacsonyabb rangú szolgájának feladata volt. Az utak porosak voltak, a saruba bújtatott láb pedig koszos. Rangos ember soha nem mosta meg más lábát. Péter ezért riad vissza: „Uram, te mosod meg az én lábaimat?” (János 13:6). Jézus olyat tesz, amiről mindenki a teremben tudta, hogy méltóságán alulinak számít. Ő mégis szándékosan, szeretettel és habozás nélkül megteszi. De ez több az alázat leckéjénél, pedig már az is egy egész életre elég volna. Jézus így szól a tanítványaihoz: „Ha azért én megmostam néktek lábaitokat, az Úr és Mester: néktek is egymás lábait meg kell mosnotok” (János 13:14). Nem csupán testtartást mutat, hanem magát a nagyságot határozza meg újra. Az országban, amelyet épít, aki szolgál, az vezet. A hatalom nem az emberek fölé emel, hanem feléjük küld. A tapasztalt hívőnek érdemes ezt is megfontolnia: János elmondja, hogy Jézus Júdásnak is megmosta a lábát. Tudta, hogy Júdás még az éjszaka folyamán elárulja, mégis letérdelt előtte. Ez nem naivitás, hanem fölséges, tudatos szeretet, amelyet nem csökkent annak bukása, akit szolgál. A kegyelemnek olyan képe ez, amely elhallgattat minden kifogást, amellyel megtagadjuk a jóságot azoktól, akik vétettek ellenünk. Ma a te törülköződ lehet egy halogatott telefonhívás, egy beosztásod alatti feladat, vagy egy jó szó valakinek, aki nem érdemelte meg. A Szolgáló Király megmutatta az utat. A kérdés az, hogy követed-e őt egészen a térdeidig.
14. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
A tanítványok megrémültek. Jézus az imént mondta el nekik, hogy elmegy, hogy egyikük elárulja, és hogy Péter, a sziklájuk, még virradat előtt megtagadja Őt. A szobában bizonyára úgy érezték, hogy kicsúszik a talaj a lábuk alól. Éppen ebbe a remegő pillanatba szólnak Jézus Szentírás-szerte talán legszelídebb szavai: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek; higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem” (János 14:1). annak, aki újonnan ismerkedik a Bibliával, ez a fejezet ajándék és térkép is egyben. Jézus elmondja a tanítványainak, hogy elmegy helyet készíteni nekik, és visszajön értük. Tamás, mint mindig, őszintén megkérdezi: nem tudjuk, hová mész, hogyan ismerhetnénk az utat? Jézus pedig olyan kizárólagos kijelentéssel válaszol, amely kétezer év emberi vágyakozásán át visszhangzik: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” (János 14:6). Nem azt mondja, hogy ismeri az utat, és azt sem, hogy megmutatja az utat. Azt mondja, hogy Ő az út. Az út és a cél ugyanaz a Személy. Akik már évek óta járnak Krisztussal, időzzenek el egy pillanatra az igazság szónál. Egy olyan világban, amely az igazságot ízlés kérdésének tekinti, Jézus önmagát jelenti ki annak forrásaként és lényegeként. Minden igaz dolog, amit valaha kimondtak vagy felfedeztek, azért igaz, mert tükrözi, bármily halványan is, Azt, Aki maga az Igazság. Amikor bízol Benne, nem egy érzésre vagy egy filozófiára támaszkodsz, hanem az egyetlen olyan talajon állsz, amely nem mozdul meg. Aztán ott van az élet: nem puszta létezés, hanem olyan élet, amelyet a halál nem vethet véget. Jézus nem a meglévő életed hosszabb változatát kínálja. Valami minőségileg mást ad: életet, amely magától az Atyától árad a Fián át mindazokba, akik hozzá jönnek. Bármi nyugtalanítja is ma a szívedet, és valami biztosan nyugtalanítja, ugyanazt a meghívást kaptad, mint a tanítványok abban a felházban. Higgy. Nem vakon, hanem tágra nyílt szemmel Arra nézve, Aki azt mondta, hogy Ő a hazavezető út.
15. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Valahol a felházi terem és a Gecsemáné kert között Jézus megáll, és az egyik legbensőségesebb képet festi le a keresztény életről. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” mondja (János 15:5). Aki látott már szőlőtőkét, tudja, hogy a vessző nem erőlködik a gyümölcstermésért. Egyszerűen a tövön marad. A tő élete átáramlik rajta, és a gyümölcs ennek a kapcsolatnak a természetes következménye. Az új olvasó számára ez a kép rendkívül felszabadító. A keresztény élet nem elsősorban arról szól, hogy jobban igyekezzünk. Arról szól, hogy közel maradjunk. Jézus azt mondja: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek.” Ez a maradni szó azt jelenti: megmaradni, otthont találni, nem elsodródni. Az a vessző, amely elszakad a töről, nem küzd és nem hibázik a termésben, egyszerűen elszárad, mert a tő nélkül semmi élete sincs. Jézus világosan kimondja: „mert nélkülem semmit sem cselekedhettek” (János 15:5). Ez nem elkeserítő, hanem meghívás: hagyd abba az önmagad kimerítését, és kezdj meríteni a helyes forrásból. Akik régóta járnak az Úrral, figyeljék meg, mit mond Jézus az Atya szerepéről: „minden szőlővesszőt, amely gyümölcsöt terem, megtisztít azt, hogy több gyümölcsöt teremjen” (János 15:2). A „megtisztít” mögött álló szó metszést is jelent, visszavágást. A szőlőműves eltávolítja azt is, ami jó, hogy az, ami megmarad, nagyszerű lehessen. Ha most veszteség, megfogyatkozás vagy metszés időszakát éled, ez a vers nem magyarázza el a fájdalmat, de megmondja, ki tartja a metszőollót, és miért. Az Atya azokat a vesszőket metszi, amelyeket a legdrágábbnak tart. Mindezen végigfonódik a szeretet. Jézus az egész képet az Atya és a Fiú közötti szeretetre alapozza, majd kiterjeszti ránk: „maradjatok meg az én szeretetemben” (János 15:9). Ez nem teljesítendő szerződés, hanem benne lakható kapcsolat. A gyümölcs, az öröm, az engedelmesség, a meghallgatott ima, a szeretetből terem, nem a robotból. Ma ne azt kérdezd magadtól, hogyan teremhetnél több gyümölcsöt. Azt kérdezd, milyen közel vagy a szőlőtőhöz.
16. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Jézus még mindig a tanítványaihoz beszél letartóztatása éjszakáján, és olyat mond nekik, ami szinte hihetetlenül hangozhatott: „Jobb néktek, hogy én elmegyek” (János 16:7). Jobb, vagyis valóban előnyösebb, a ti hasznotokra van. Hogyan lehetne Jézus távozása jobb, mint a jelenléte? A válasz a Szentlélek, a Vigasztaló, és ez a fejezet az ő nagy bemutatkozása. Az új olvasó számára: a Vigasztaló szó a görög Paraklétosz fordítása, amely gazdag jelentéskört hordoz: valaki, akit a segítségünkre hívnak, pártfogó, tanácsadó, erősítő. Amíg Jézus a földön volt, testben egyszerre csak egy helyen lehetett jelen. A Lélek, akit megígért, minden hívőben lakozik, mindenütt és mindenkor. A tanítványok arra készültek, hogy elveszítik a látható Jézust, és megkapják a bennük lakó Istent. Ez nem visszalépés, hanem elképesztő előrelépés. Jézus három irányban írja le a Lélek munkáját. A világ felé a Lélek megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet dolgában: az örökkévalóság láthatatlan valóságait valóságossá és sürgetővé teszi az emberi szívekben. A tanítványok felé a Lélek elvezet minden igazságra, Krisztus dolgaiból vesz, és kijelenti azoknak, akik hozzá tartoznak. A jövő felé pedig a Lélek megjelenti az eljövendőket, hogy Isten népe soha ne maradjon vezető nélkül az ismeretlenben. Az évek óta az Úrral járó hívő figyelje meg a gyöngédséget a 20. versben: „a ti szomorúságtok örömre fordul.” Jézus nem azt mondja, hogy a szomorúságotokat öröm váltja fel, mintha a gyász meg sem történt volna. Azt mondja, hogy fordul: átalakul, ugyanabból a nyersanyagból új lesz. Maga a kereszt a minta: a történelem legsötétebb pénteke az örök élet alapjává lett. A te szomorúságod sem vész kárba a Lélek kezében. Ma nem vagy egyedül. A Vigasztaló eljött, és közelebb van hozzád a következő lélegzetvételednél.
17. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Mielőtt Jézus belépett volna a kertbe, ahol Júdás elárulta Őt, megállt és imádkozott. Nem sietős imát mondott, nem suttogott könyörgést, hanem hosszú, kapkodás nélküli beszélgetést folytatott az Atyjával, amelyet a János 17 úgy őriz meg nekünk, mint egy asztalon hagyott, nyitott levelet. És ennek meg kell állítania téged: a te neved is, úgymond, benne van ebben az imádságban. Jézus nem csupán a közelben álló tizenegy emberért imádkozott. Imádkozott mindazokért, akik valaha is hinni fognak az ő beszédük által, és ebbe te is beletartozol, aki ma ezt olvasod. Jézus azzal kezdi, hogy önmagáért imádkozik: kéri az Atyát, hogy dicsőítse meg Őt, hogy Ő is megdicsőíthesse az Atyát. Azután a tanítványaiért imádkozik: hogy megőriztessenek, hogy egyek legyenek, hogy megszenteltessenek az igazságban. De aztán tágítja a kört: „Nemcsak ezekért könyörgök pedig, hanem azokért is, akik az ő beszédük által hisznek énbennem” (János 17:20). Állj meg itt egy pillanatra. Isten Fia a keresztre feszítése előtti órákban, miközben a kereszt súlya már ránehezedett, az utolsó leheletéből is szánt arra, hogy érted imádkozzon. Az új olvasónak elmondom, hogy ezt a fejezetet néha főpapi imádságnak nevezik, mert Jézus itt mint a mi nagy közbenjárónk jár el: Ő áll közénk és Isten közé, és védelmezi ügyünket. A régebbi hívőnek pedig érdemes észrevennie, mit kér: nem azt, hogy kivétessünk a világból, hanem hogy megőriztessünk a gonosztól, amíg a világban vagyunk. Nem a te menekülésedért imádkozik. A te oltalmadért, megszentelődésedért és a többi hívővel való egységedért imádkozik. Az imádság szíve a 3. versben dobog: az örök élet nem olyan cél, amelyet a halál után érünk el, hanem Isten megismerése már most, személyesen és igazán. Az ilyen ismeret megváltoztatja, hogyan ébredsz reggelente. Nem vagy elfelejtve. Imádkoznak érted, maga Isten Fia, akinek imádságát az Atya mindig meghallgatja.
18. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
A János 18-nak van egy pillanata, amely mellett könnyű elsiklani, de ha egyszer észreveszed, nem tudod nem látni. Amikor a katonák és a szolgák a kertben elfogni jönnek Jézust, ő előlép, nem hátrál, és megkérdezi tőlük: „Kit kerestek?” Azok így felelnek: „A názáreti Jézust.” Ő pedig azt mondja: „Én vagyok.” E szavaknál az egész fegyveres csapat hátrahőköl és a földre esik. Az elfogókat az ő hangjának szava fogja el. Ez nem tehetetlen áldozat volt, akit éjjel megragadtak. Ez egy Király volt, aki úgy döntött, hogy engedi magát elvinni. A János 18 gyorsan halad végig az emberiség történetének egyik legsötétebb éjszakáján: Júdás lámpásokkal és fáklyákkal vezeti a katonákat, hogy megtalálják a világ világosságát, Péter kardot ránt és levágja egy szolga fülét, Jézust először Annáshoz, majd Kajafáshoz, végül Pilátushoz vezetik. És az egészen át, mint a bánat fonala, húzódik Péter megtagadása: háromszor, éppen úgy, ahogy Jézus megmondta. „Simon Péter pedig ott állt és melegedett” (János 18:25). Az ellenség tüzénél állt és melegedett, miközben az Urát bent faggatták. Ez a kis részlet szívbe markoló. Az új olvasónak érdemes tudnia, hogy Pilátus a római helytartó volt, akinek törvényes hatalma volt a keresztre feszítés elrendelésére. Nem talált hibát Jézusban, mégis a tömeg és a vallási vezetők olyan ítélet felé terelték, amely ellen a saját lelkiismerete tiltakozott. Pilátus híres kérdése: „Micsoda az igazság?” (János 18:38) annak szólt, aki épp az imént jelentette ki magáról, hogy ő az igazság, és Pilátus elment, anélkül hogy megvárta volna a választ. Ma ne állj túl messze Pétertől. Legtöbbünk melegedett már valamikor a rossz tűznél: hallgattunk a hitünkről, amikor az árat követelt, a kényelmet választottuk a meggyőződés helyett. A jó hír az, hogy Péter története nem a tűznél ér véget. A tiéd sem.
19. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Az eredeti görögben egyetlen szó áll itt, a tetelestai, amelyet az angol három szóval ad vissza: „It is finished.” A János 19:30 ezt jegyzi fel Jézus utolsó szándékos szavaiként, mielőtt lehajtotta fejét, és kiadta lelkét. Ez a legfontosabb szó, amely valaha elhangzott, és nem a vereség kiáltása volt. Az ókori világban a kereskedők ugyanezt a szót nyomták a kifizetett adósság okiratára. Tetelestai. Teljesen kifizetve. Jézus a keresztről nem azt jelentette ki, hogy az élete véget ért, hanem azt, hogy a munka el van végezve. A János 19. fejezete szemrebbenés nélkül szól. Nem szépíti a szenvedést. A megostorozást, a töviskoronát, a gúnyos köntöst, a városon át cipelt keresztet, a szegeket, a nyilvános kínszenvedés óráit, mindezt János állhatatos, szomorú tollal jegyzi fel. Ott volt. A kereszt közelében állt Jézus anyjával, Máriával, és hallotta, ahogy Jézus beszél a keresztről. Amikor Jézus lenézett, és meglátta együtt állni az anyját és a szeretett tanítványt, egymásra bízta őket: „Asszony, imé a te fiad!”, majd: „Imé a te anyád!” (János 19:26-27). A halálában is gondoskodott azokról, akiket szeretett. Az új olvasónak segít megérteni, hogy a keresztre feszítés minden részlete évszázadokkal korábban megírt ősi próféciákat teljesített be: a katonák sorsot vetettek a ruhájára, egyetlen csontját sem törték el, az oldalát átdöfték. János újra meg újra ezekre mutat rá, nem mellékes érdekességként, hanem bizonyságként: ez nem baleset volt. Ez egy terv volt, amely Isten szívében a világ megalapítása előtt megszületett. Az a hívő, aki sokszor hallotta már ezt a történetet, üljön le ma azzal, mit jelent az, hogy elvégeztetett. Nincs semmi, amit hozzátehetnél. Semmi igyekezet, érdemszerzés vagy önbizonyítás nem javíthat azon, amit Ő befejezettnek nyilvánított. Az adósság le van pecsételve. A munka el van végezve. Egyetlen válaszod lehet: elfogadni.
20. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
Mária Magdaléna még sötétben ment a sírhoz. Ez a részlet nemcsak időmegjelölés, hanem a gyász képe. Napkelte előtt érkezett, mert az alvás lehetetlen volt, a sír pedig az utolsó hely, ahol látta Őt. Nyitott bejáratot és üres sírt talált, és az első ösztöne nem az öröm, hanem a veszteség volt: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt” (János 20:2). A gyász lassúvá tehet bennünket a csoda felismerésében, még akkor is, ha éppen benne állunk. Péter és János a sírhoz futott. János megelőzte Pétert, de megállt a bejáratnál, Péter pedig, természetéhez híven, rögtön bement. Látták a lepedőket ott heverni, és a kendőt, amely az Ő feje körül volt, külön, összehajtogatva. János el is mondja, hogy látta és hitt. Az összehajtott kendő apróság, mégis évszázadok óta megindítja a hívőket. A sírrabló sietve távozik. Aki összehajtogatja a kendőt, az azt üzeni, hogy a saját akarata szerint ment el. Aztán következik a pillanat, amely kétezer éve megindítja a szíveket. Mária kint állt a sírnál, és sírt, a feltámadott Jézus pedig kimondta a nevét. Csak ennyit: „Mária!”, és ő azonnal felismerte Őt. „Rabbuni!” mondta, ami azt jelenti: Mester. Így néz ki közelről a feltámadás: nem teológiai érv, nem vakító látomás, hanem a te neved, kimondva attól, akiről azt hitted, örökre elveszítetted. Nem emlék. Nem szimbólum. Él, és ismeri a nevedet. Az új olvasó ebben a fejezetben Tamás híres kételkedését is megtalálja, és Jézus türelmes, kegyelmes válaszát, bizonyságául annak, hogy az őszinte vívódás szívesen látott az Ő jelenlétében. A régebbi hívő pedig vegye észre, hogy a feltámadott Krisztus első szava a tanítványokhoz a békesség, kétszer kimondva. Bármit hozol is erre a napra, ez a szó ma is elhangzik feletted.
21. nap
Mai olvasmány
Elmélkedés
A feltámadás nem lábjegyzet: kezdet. A János 21 a Tibériás tengerének partján nyílik, ahol hét tanítvány visszatért ahhoz, amit jól ismert: a halászathoz. A hálók üresek. Az éjszaka hosszú volt. Aztán egy idegen szól a partról, és azt mondja, vessék ki a hálót a hajó jobb oldalán, és egyszerre alig tudják kihúzni a fogás súlya miatt. Ő az Úr. Péter pedig, ahogy ezt meghallja, nem várja meg a hajót, hanem a vízbe veti magát. Huszonegy fejezet után János még mindig azt mutatja nekünk, hogy Jézus minden méltóságot félretevő, teljes szívű ugrást megér. Ami ezután történik a parton, a Szentírás egyik legszelídebb jelenete. Jézus már tüzet rakott. Már ott van a kenyér és a hal. A királyok Királya, a feltámadott Úr reggelit készít a fáradt halászoknak. Aki most ismerkedik a hittel, fogadja be ezt: ilyen Isten. Nem kioktatással találkozik a kudarcainkkal, hanem étellel az ürességünkkel. A régóta hívő pedig figyelje meg, mit nem mond Jézus. Nem azt mondja: „Én megmondtam.” Hanem ezt: „Jöjjetek, ebédeljetek!” (János 21:12). Aztán jön Péter helyreállítása. Jézus háromszor kérdezi: „Szeretsz-é engem?” Egyszer minden tagadásért, amely a főpap udvarában, annál a másik tűznél hangzott el. Minden kérdés egy seb megtisztítása és bekötözése. Minden válasz („Legeltesd az én bárányaimat… Legeltesd az én juhaimat… Legeltesd az én juhaimat”) egy megbízatás, amelyet Jézus visszahelyez a kezekbe, amelyek elejtették. Pétert nem a kudarca állítja félre, hanem a megbocsátás indítja útnak. Az Úr nem alakít át minket valami kevesebbé. Valami nagyobbá állít helyre. Három hete így kezdtünk: „Kezdetben volt az Ige.” Ma nem ponttal zárunk, hanem egy kitárt ajtóval. Jézus ezt mondja Péternek: „Kövess engem!” (János 21:19), és ez a hívás visszhangzik minden lapon, amelyet elolvastál, és minden napon, amelyet még megélsz. János evangéliuma nem ér véget: tovább folytatódik benned. A kérdés nem az, hogy Jézus Úr-e. A kérdés az, hogy te, Péterhez hasonlóan, eléggé szereted-e Őt ahhoz, hogy ma legeltesd az Ő juhait.