Összes terv

Megbocsátás

Hét nap arról, hogyan fogadjuk el Isten bocsánatát, és hogyan tanuljuk meg az Ő segítségével mi is megbocsátani másoknak.

  1. 1. nap

    Amilyen messze van a napkelet a napnyugattól

    Mai olvasmány

    Elmélkedés

    Képzeld el az éjszakai égboltot egy tiszta estén: mögötted napkelet, előtted napnyugat, és köztük akkora távolság, hogy emberi láb soha nem járhatná be. Ezt a képet választja a zsoltáros, amikor azt próbálja leírni, mit tesz Isten a bűnünkkel. Nem egyszerűen félreteszi, nem irattárba helyezi. Eltávolítja. Teljesen. Végleg. „Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk vétkeinket” (Zsoltárok 103,12). A zsoltár azzal kezdődik, hogy emlékeztet, ki ez az Isten: nem távoli bíró, aki a bukásainkat számlálja, hanem Atya, aki „irgalmas és kegyelmes, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű” (Zsoltárok 103,8). Aki most olvassa először a Bibliát, annak érdemes itt megállnia: a Biblia Istene nem arra les, hogy rajtakapjon a rosszon. Már ismeri minden vétkedet, és az első mozdulata feléd irgalom, nem kárhoztatás. Akik évek óta járnak az Úrral, azok figyeljenek fel valamire, amit talán eddig nem vettek észre. A zsoltáros azt mondja, Isten tudja, „miből vagyunk”, és „megemlékezik róla, hogy porok vagyunk” (Zsoltárok 103,14). Ez a „megemlékezik” gyöngédséget hordoz, nem megvetést. Isten nem felejti el a gyengeségünket, hogy aztán türelmetlen legyen, amikor megbotlunk. Úgy hordozza a törékenységünket a szívében, ahogy az apa a kisgyermekét: tudja, mit nem bír még el, és éppen ezért szelíd. Ez megváltoztatja, hogyan fogadjuk a bocsánatot. Sokan közülünk az eszükkel elfogadják Isten kegyelmét, de a szégyen súlyát évekig a szívükben cipelik. A zsoltár ezt nem engedi. Ha Ő olyan messzire távolította el a bűnödet, amilyen messze a napkelet van a napnyugattól, nem mehetsz érte vissza. Elmúlt. Ami megmarad, az te vagy: ismert, hordozott és szeretett gyermek, akit olyan Atya tart, akinek irgalma magasabb az egeknél. Ma hagyd, hogy ez az igazság valami konkrétumban érjen földet. Gondolj egyetlen bukásra, amelyet magad után húzol. Isten már eltávolította. Nem kell cipelned azt, amit Ő már eltemetett.

    Nap megtekintéseHanganyag elérhető
  2. 2. nap

    Hetvenhétszer hétszer

    Mai olvasmány

    Elmélkedés

    Péter úgy érezte, bőkezű. Korának kultúrájában a rabbik általában azt tanították, hogy háromszor megbocsátani több mint elég. Amikor tehát Péter előlépett, és hetet ajánlott, vagyis a megszokott szám kétszeresét, és még eggyel többet, valószínűleg helyeslő bólintásra számított. Jézus azonban olyan számmal felelt, amely minden számolást megállított: "Nem mondom néked, hogy hétszer, hanem hetvenhétszer hétszer" (Máté 18:22). Jézus nem újabb felső határt szabott meg. Magát a határt bontotta le. Abban a pillanatban, hogy számolni kezded, hányszor bocsátottál meg valakinek, már félreértetted, mi a megbocsátás. A megbocsátás, ahogyan Jézus tanítja, nem korlátozott ügylet. A szív tartása, amely abból fakad, hogy olyan hatalmas ajándékot kaptunk, amelyhez képest semmilyen adósság nem hasonlítható, amellyel más ember tartozik nekünk. A nyomában következő példázat elevenen szemlélteti ezt. Egy szolga tízezer talentummal tartozik a királynak, ez olyan képtelen összeg, hogy a hallgatóság bizonyára nevetett rajta. Egy talentum nagyjából húsz év bérének felelt meg. A tízezer talentum lehetetlen, kifizethetetlen adóssághegy volt. A király mindet elengedi, ingyen és teljesen. Aztán ez a szolga talál egy társát, aki száz dénárral tartozik neki, ez nagyjából három havi bér, és börtönbe vetteti. Az ellentét nem finom. Arra való, hogy megrázzon, és önvizsgálatra késztessen. Ezt a kérdést teszi fel csendben a példázat minden hívőnek: tudod-e, igazán tudod-e, mennyit bocsátottak meg neked? Nem teológiai tényként, hanem olyasmiként, amit a csontjaidban érzel? Mert amikor ez az adósság valósággá válik számunkra, amikor felfogjuk a tízezer talentumos hegyet, amelyet Isten elmozdított értünk, a száz dénáros sérelmek, amelyeket másokkal szemben őrzünk, egészen másnak látszanak. Megbocsátani másoknak nehéz. Senki ne tegyen úgy, mintha nem így volna. De az odavezető út mindig ugyanúgy kezdődik: visszamegyünk a kereszthez, és emlékezünk arra, hogy ott mit töröltek el helyettünk.

    Nap megtekintéseHanganyag elérhető
  3. 3. nap

    Bocsáss meg úgy, ahogy neked is megbocsátottak

    Mai olvasmány

    Elmélkedés

    Pál nem kerülgeti a témát. Felsorolással kezdi: keserűség, harag, indulat, kiáltás, háborgás. Az efézusiaknak azt mondja, hogy mindezt vessék el magukról (Efézus 4:31). Az első olvasó számára az "elvetés" erős kifejezés. Azt jelenti, hogy leveszünk magunkról valamit, ahogy az ember lekapja a kabátot. Ezek nem csupán rossz szokások, amelyeket kezelnünk kell, hanem olyan ruhadarabok, amelyek nem illenek arra, akit Krisztus felöltöztetett. Aztán jön az alternatíva, és az nem egyszerűen az, hogy "igyekezz kedvesebb lenni". Pál így ír: "Legyetek pedig egymáshoz jóindulatúak, könyörülők, megbocsátván egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusért megbocsátott néktek" (Efézus 4:32). A mérce lenyűgöző. Nem az, hogy "bocsáss meg úgy, ahogy szeretnéd, hogy neked megbocsássanak". Nem is az, hogy "bocsáss meg, ha megérdemlik". Bocsáss meg úgy, ahogy az Isten a Krisztusért megbocsátott neked. Megbocsátásunk mértéke az Ő mértéke kell hogy legyen. A Kolossé levél hozzátesz egy szót, amely mellett a tapasztaltabb olvasók néha túl gyorsan elsiklanak: "Elszenvedvén egymást" (Kolossé 3:13). Az egymás elszenvedése a megbocsátás csendes rokona. A megbocsátás az elkövetett sérelemmel foglalkozik. Az elszenvedés a mindennapi türelem, amely felfogja a tökéletlen emberek közti súrlódást: az apró bosszúságokat, az ismétlődő gyengeségeket, azt, ahogy az emberek egyszerűen vannak. Mindkettőre szükség van. Mindkettő csak azért lehetséges, mert "az Istennek választottai, szentek és szeretettek" vagyunk (Kolossé 3:12), olyanok, akik azonosságot kaptak, mielőtt kötelességet kértek volna tőlük. Figyeld meg a sorrendet mindkét igeszakaszban: az előzi meg a cselekvést, hogy ki vagy. Választott vagy, szent és szeretett, ezért öltsd fel a könyörületességet, jóságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést. Isten sosem kéri tőlünk, hogy a semmiből teremtsünk megbocsátást. Azt kéri, hogy merítsünk abból, amit már megkaptunk. Ha ma nehezen bocsátasz meg valakinek, a meghívás nem az, hogy több akaraterőt gyűjts. Hanem az, hogy mélyebbre menj a saját szeretett voltodban, hogy elidőzz annak valóságánál, hogy Isten a Krisztusért megbocsátott neked, és hagyd, hogy ez túlcsorduljon.

    Nap megtekintéseHanganyag elérhető
  4. 4. nap

    Az Atya, aki szalad elénk

    Mai olvasmány

    Elmélkedés

    Jézus ezt a példázatot olyanoknak mondta el, akik azon zúgolódtak, hogy a bűnösöket befogadja és velük eszik. Mielőtt tehát belépünk a történetbe, érezzük meg a hallgatóság súlyát. A farizeusok és írástudók nem hideg, közömbös emberek voltak, hanem mélyen vallásosak, akik azt hitték, hogy a szentség távolságtartást kíván a tisztátalantól. Jézus pedig a zúgolódásukra nem érveléssel felelt, hanem egy apáról szóló történettel. Az ifjabbik fiú kérése: „add ki nekem a vagyonból reám eső részt” (Lukács 15,12), abban a kultúrában nagyjából azt jelentette, hogy az apja halálát kívánja. Az örökséget akarta a kapcsolat nélkül. Azt akarta, amije az apának volt, nem magát az apát. És az apa odaadta neki. Már ez is a kegyelem képe: Isten szabadságot ad nekünk, még azt is, hogy elmenjünk Tőle. A fiú végül egy távoli országban disznókat legeltet, ami egy zsidó hallgatónak a legmélyebb elképzelhető megaláztatást jelentette. És ekkor az ige azt mondja: „magába szállt” (Lukács 15,17). Érdemes elidőzni ennél a kifejezésnél. Magunkba szállni nem azonos azzal, hogy méltóvá válunk. A fiú terve, amikor útra kel, még mindig alkudozás: felajánlja, hogy béres lesz, és megdolgozik a kenyeréért. Még nem számít helyreállításra. Egy beszédet gyakorol. De az apa figyel. „Mikor pedig még távol volt, meglátta őt az ő atyja” (Lukács 15,20). Az apa kereste a tekintetével. És amikor meglátta a fiút, nem várta meg a beszédet. Futni kezdett. Az ókori Közel-Keleten a tekintélyes ember nem szaladt, az méltóságon alulinak számított. Az apa mégis szaladt, a fia nyakába esett és megcsókolta. A fiú belekezd a begyakorolt beszédbe, az apa pedig ünneppel vágja el a szavát. Ezt az Istent mutatja meg Jézus a zúgolódó vallásos embereknek, és nekünk is. Nem áll karba tett kézzel az ajtóban, hogy kiderüljön, elég jó-e a bocsánatkérésed. Fut. Téged leste. És mielőtt befejeznéd a szavaidat, már hívja a ruhát, a gyűrűt és a lakomát.

    Nap megtekintéseHanganyag elérhető
  5. 5. nap

    Atyám, bocsáss meg nekik

    Mai olvasmány

    Elmélkedés

    Képzeld el a jelenetet: egy domb Jeruzsálem falain kívül, három kereszt az égbolt előtt, és egy tömeg, amely egész délelőtt a középső férfit gúnyolta. A katonák épp most verték át szögekkel a kezét és a lábát. A vallási vezetők kárörvendően mosolyognak. A tömeg ujjong. És éppen ebben a pillanatban, nem a fájdalom enyhülése után, nem akkor, amikor a tömeg elcsendesedett, Jézus megnyitja a száját, és ezt mondja: „Atyám, bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lukács 23:34). Ha még sosem olvastad ezeket a szavakat, hagyd, hogy lassan megérkezzenek hozzád. Ha már százszor olvastad őket, próbáld úgy hallani, mintha először hallanád. Ami ezt olyan megrendítővé teszi, az az időzítés. Nem várja meg, amíg kényelembe kerül. Nem várja meg, amíg az emberek megtérnek és kérik. Akkor imádkozik értük bocsánatot, amikor a szögek még frissek, amikor a gúnyolódás még szárnyal. Ez nem érzésként megélt bocsánat, hanem döntés, a szeretetben gyökerező akaratcselekvés. Jézus megértett valamit, amit mi gyakran elmulasztunk: akik bántották Őt, szellemi vakságban cselekedtek. „Nem tudják, mit cselekszenek.” Ez a mondat nem mentség a bűnre, hanem ablak Isten irgalmasságára, aki ott találkozik az emberrel, ahol az értelme véget ér. Aztán az Apostolok cselekedeteinek 7. fejezetében ott találjuk Istvánt, az első keresztény vértanút, akit dühös tömeg kövez halálra. Miközben záporoznak a kövek, Lukács úgy jegyzi fel, hogy „nagy fennszóval kiáltván: Uram, ne tulajdonítsd nékik ezt a bűnt” (Apostolok cselekedetei 7:60). Istvánt annyira átformálta Krisztus Lelke, hogy a kereszt imádsága a saját haldokló leheletének imájává lett. A minta nem véletlen volt. István látta, mit tett Jézus, és ez olyan mélyen gyökeret vert benne, hogy a legkétségbeesettebb óráján is termést hozott. Íme a mai nap csendes, kutató kérdése: ki a legnehezebb név a listádon? Ki az, akinek a bántása még mindig összeszorít valamit a mellkasodban? Jézus nem kényelmes távolságból imádkozta ezt az imádságot. A keresztről imádkozta. Ez azt jelenti, hogy a valódi, drága, Lélekkel megerősített megbocsátás a seb kellős közepén is lehetséges, nemcsak a gyógyulás után. Nem kell előbb érezned. Dönthetsz előbb, és kérheted Istent, hogy az érzés majd kövessen.

    Nap megtekintéseHanganyag elérhető
  6. 6. nap

    Bűnvallás és megtisztulás

    Mai olvasmány

    Elmélkedés

    Van egyfajta nehézség, amely belenyomódik a csontokba, ha valami ki nem vallott túl sokáig ül a lélekben. A zsoltáríró jól ismerte ezt. A 32. zsoltárban a vallomás előtti időről ír, amikor hallgatott a bűnéről: „megavultak csontjaim, napestig tartó jajgatásom miatt” (Zsoltárok 32:3). Ez elevenen, testileg írja le, mit tesz a bűntudat az emberrel belülről kifelé. Nem jogi fogalomként beszél a bűntudatról, hanem élményként, amely úgy kimerítette, ahogyan az aszály kimeríti a földet. Aztán megvallotta. És minden megváltozott. János apostol évszázadokkal később ugyanezt az igazságot a lehető legvilágosabban mondja ki: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1 János 1:9). Figyeld meg a két szót, amelyet János egymás mellé tesz: hű és igaz. Isten nem azért bocsát meg, mert engedékeny, vagy mert félrenéz. Azért bocsát meg, mert hű a szövetségi ígéreteihez, és mert az igazságosság már betöltetett a kereszten. A megbocsátás nem az, hogy Isten megszegi a szabályokat, hanem az, hogy Krisztuson keresztül megtartja őket. Az első alkalommal olvasónak íme az egyszerű lényeg: a bűnvallás nem szertartás, amellyel kiérdemeljük Isten kegyelmét. Egyszerűen annak elfogadása Istennel együtt, ami igaz: hogy vétkeztünk, hogy ez számít, és hogy szükségünk van az Ő irgalmára. Az eredeti görög szó azt a gondolatot hordozza, hogy ugyanazt mondjuk, amit Isten mond. Amikor megvalljuk, abbahagyjuk a vitát Istennel az állapotunkról, és ugyanarra az oldalra állunk, ahol Ő áll. Ez az alázat testtartása, és ajtót nyit. A tapasztalt hívőnek ezt ajánlom megfontolásra: Dávid a 32. zsoltárban azt mondja, hogy amikor beismerte a bűnét, Isten megbocsátotta „vétkem bűnét” (Zsoltárok 32:5). Ez a kifejezés megkettőzi a súlyt, mintha azt mondaná, hogy Isten nemcsak a tettet bocsátotta meg, hanem az alatta rejlő elferdült gyökeret is. Ez a megtisztulás mélysége. Nem csupán papíron kaptál kegyelmet, hanem meg is mostak. Bármit cipelsz csendben, bármiről azt remélted, hogy senki, Istent is beleértve, nem veszi észre, ma jó nap arra, hogy a világosságra hozd. Ő hű. Ő igaz. És megtisztít.

    Nap megtekintéseHanganyag elérhető
  7. 7. nap

    Szabadon élni

    Mai olvasmány

    Elmélkedés

    Hosszú utat jártunk be ezen a héten: Isten megbocsátásának lélegzetelállító szélességétől egészen addig a drága, a Lélek erejével végzett munkáig, hogy ezt a megbocsátást másoknak is továbbadjuk. Ma megérkezünk ahhoz a kérdéshez, amely felé az egész út vezetett: hogyan néz ki valójában a szabad élet? Nem csupán az, hogy ismerjük a megbocsátás tanítását, nem is csak az, hogy átéltünk egy megható szabadulás-pillanatot, hanem az, hogy a hétköznapokon úgy járunk, mint akit a régi sebek és a régi sérelmek már nem tartanak fogva. Mikeás próféta az egész Szentírás egyik legszebb képét adja Isten megbocsátásáról. Olyan Istenről ír, aki "kedvét leli a kegyelemben", és aki "a tenger mélységébe veti minden bűnünket" (Mikeás 7:18-19). A tenger mélységének képe nem véletlen. Az ókorban a tenger mélye volt a legelérhetetlenebb, legfelfoghatatlanabb hely, amit az ember el tudott képzelni. Isten nem iratszekrénybe teszi a bűneidet. Nem tartogatja őket későbbre. Olyan helyre veti őket, ahonnan nincs visszatérés. A régi prédikátorok nem ok nélkül mondogatták: Beveti őket a tengerbe, és kiteszi a táblát: "Tilos a horgászat." Pál a rómaiakhoz írva ezt a szabadságot a mindennapi kapcsolatok szövetébe hozza le. "Ne győzettess meg a gonosztól, hanem a jóval győzd meg a gonoszt" (Róma 12:21). Ez a szabad élet gyakorlati alakja. Nem azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha a rossz jó volna, vagy mintha a fájdalom meg sem történt volna. Azt jelenti, hogy nem engedjük, hogy a gonosz mondja ki az utolsó szót a történetünkben. A jóság minden őszinte cselekedete azzal szemben, aki vétett ellened, kijelentés: nem vagy a foglya. Szabad vagy, és úgy döntesz, hogy ennek megfelelően élsz. A hét végén gondold végig, milyen is valójában a szabadság a testedben, a napirendedben, a kapcsolataidban. Az Istentől kapott bocsánat nem olyan ügylet, amelyet az első napon lezártál, és túlléptél rajta. Ez a levegő, amelyet minden reggel belélegzel. A másoknak megadott bocsánat pedig nem egyetlen drámai pillanat, hanem napi gyakorlat, olykor napi döntés: nem engedjük, hogy a múlt irányítsa a jelent. Szabadságra teremtettek. Az Ő kegyelméből így élhetsz.

    Nap megtekintéseHanganyag elérhető